A veszély és a kiismerhetetlen vonzza a nőket. A legtöbb férfi nevetségessé teszi magát, magamutogató módon igyekeznek fitogtatni az erejüket. Sokkal izgatóbb egy titokzatos idegen, akinek perzsel a tekintete.

Összeomolhatsz, panaszkodhatsz, sajnálhatod magad évekig, de egyet jegyezz meg, ez a te életed, most zajlik és könyörtelenül múlik egyfolytában. Éveket pazarolsz olyan dologra, amitől még szarul is érzed magad, mert az idő nem áll meg a kedvedért, nem várja meg, míg talpra állsz. Minél hamarabb lépsz túl, annál több időd marad..;)

Nem tehetek az ellen, amit még mindig irántad érzek. Próbáltalak felejteni, kitörölni a szívemből, közömbösnek tűnni előtted, de rá kellett jönnöm, hogy a szívemet nem csaphatom be. Jobban Szeretlek, mint valaha. Minden napra, csak egy programot választ az agyam és a szívem, még pedig téged. Veled kelek reggel, és veled fekszem este. Suliban az órákon az eget bámulom és rád gondolok, olyan jó lenne ha megéreznéd hogy hiányzol nagyon. Egyszerűen megfojt az a tudat, hogy már nem vagy velem...

Nem értelek, és elfáradtam abban, hogy gondolkozzak rajtad. Utadra engedlek, azzal a szürke, semmilyen érzéssel, hogy valamikor a szívem közepén voltál, most pedig ott kuporogsz a szélén, s még csak kapaszkodni sincs kedved...

Felelj! Miért csinálod, hogy engem közel engedsz, de magadat távol tartod tőlem? Kimondom helyetted, amit te nem mersz: nem tudod elviselni, hogy voltak már előtted is, akik megcsókolhattak, és akikről azt hittem, hogy szeretem őket. Nem tudod elviselni, hogy nem tőled tanultam meg, hogyan kell visszacsókolni...

A Nélküled töltött napoknak számomra szinte nincs is értelme! Ilyenkor újra és újra rájövök, hogy már az életem teljesen értelmetlen lenne Nélküled!! Köszönöm hogy vagy nekem!! ♥

Annyira különbözőek vagyunk, azonban van valami, ami mégis közös bennünk, mindannyiunk életében van egy elmondhatatlan titok, egy elérhetetlen álom és egy fejthetetlen szerelem...♥

Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Azt hittem, elég lesz mosolyognom meg bólogatnom, úgy csinálnom, mintha minden rendben lenne. Volt egy tervem. Meg akartam változni, új életet kezdeni, a múlt nélkül, a fájdalom nélkül, valaki igazival. De ez nem olyan könnyű. A rossz dolgok veled maradnak. Követnek. Nem tudsz megszökni előlük, bármennyire is szeretnél. Csak azt teheted, hogy felkészülsz a jóra, hogy amikor az megtalál, megragadod, mert szükséged van rá. Szükségem van rá.

Ma meggyőztem magam arról, hogy feladni nem szégyen. Ne kockáztass! Ne változtass! Csak semmi dráma, ennek nem most van itt az ideje. De az okaim nem is okok, csak kifogások. Valójában csak bujkálok az igazság elől, az igazság pedig az, hogy félek. Félek, ha egy pillanatra is engedek a boldogságnak, a világ megint összeomlik körülöttem, és nem tudom, hogy azt túlélném-e?

Elveszíteni valakit...
Régebben mindig úgy gondoltam, hogy bizonyos dolgokat, embereket, csak a halál vehet el tőlem örökre. Pedig sokkal drámaibb módon is elveszthetünk valakit, ha eljön egy pont, és megszakad valami. És onnantól nem beszélünk vele, és nem az ő mosolyával ébredünk minden reggel, nem érinthetjük meg szabadon minden porcikáját, és nem legeltethetjük rajta a szemünket. Soha többé. Ez a fajta elválás is ugyanolyan végleges tud lenni, mint a halál. És ugyanúgy fáj!

A végén, amikor valakit elveszítesz, minden gyertya, minden ima hiábavaló lesz, mert az egyetlen dolog, amid marad, az a lyuk az életedben, ahol az a valaki, akivel törődtél, létezett.